A Dukla Praha elleni két mérkőzés összképe alapján a tisztes helytállás reményében ültem le Videoton Super Color tv-készülékünk elé 1984. október 24-én, szerdán este, hogy végig izguljam bálványaim, a Videoton SC labdarúgóinak párizsi odavágóját az UEFA-kupa 2. fordulójában, melynek tétje a legjobb 16 közé jutás volt. Nem sokkal később már többet ugráltam, mint ültem, a legvégén pedig kishíján lendületből leszaladtam a Kígyó utcai panel 9. emeletén található egykori lakásunkból az utcára, hogy – mint szilveszter éjjelén – a Belvárosban ünnepeljek sokkal együtt. Miért? A válasz ma már történelmi tény: Paris Saint Germain – Videoton SC 2-4!
Végül nem szaladtam le, kihagytam a Fő utcai „vizitet”, de olyan mértékben el voltam varázsolva, olyan mértékű adrenalin-löketet kaptam ott, akkor tinédzserként Szabó József és Csongrádi Ferenc két-két góljától, az elért hatalmas bravúrtól, hogy csak vigyorogtam, kapcsolgattam a tévét – közben a rádióból érkező híreket is figyelve – folyamatosan monitorozva mind a hat csatornáját (pontosabban ötöt, mert a hatodikon éppen már nem volt adás), melyik adja hírül, hogy a Vidi saját otthonában mért kishíján megsemmisítő csapást a nemzetközi klasszisokkal, francia válogatottakkal, olimpiai- és Európa-bajnokokkal, vb-elődöntősökkel, bronzérmesekkel, KEK-győztesekkel felálló sztárgárdára, merthogy már akkor az volt, Baratellivel, Couriollal, Janvionnal, Jeannollal, Susiccsal, Fernandezzel és Rocheteau-val.
A megsemmisítő jelzőtől kizárólag az a két becsületgól mentette meg őket, amit 0-4 után szereztek, kozmetikázva némileg a csúfos kudarcot. No, de kit érdekelt akkor ez? Sima Vidi-diadal idegenben, nyitva-tárva a nyolcaddöntő kapuja, hogy azon a hazai visszavágót követően be tudjon lépni a piros-kék alakulat. Mint ismert, be is tudott, de a visszavágó már egy másik történet.
A Vidi már a meccs előtt nyertesnek érezhette magát, mert az akkori fehérvári hősök utólagos elmondása alapján azok a körülmények, amelyekkel ott, kint Párizsban a stadionban találkoztak, a hazai csapatot körülvevő profizmus, minőség, maga a stadion és még sok minden, ami mifelénk nem volt megszokott, komoly inspirációt jelentett számukra, hogy megmutassák a franciáknak, tudnak ők focizni szerényebb körülmények között készülve is! Megmutatták…
Szabó Józsi már a 2. percben talpra ugrasztott uszkve 1 millió magyart a tévé előtt (később már jóval többet), mert a kor egyik pengés középpályás klasszisától, a később Bosznia-Hercegovina szövetségi kapitányaként is tevékenykedő Susicstól labdát szerzett a hazai térfél közepén, s onnan a kapust is kicselezve szinte a hálóig vitte a labdát! Eufóriára eufória jött a félidő közepén, amikor a boldog emlékű Májer Lajos jobb oldali beadása egy hazai háton elpattanva míves ívben találta meg – naná – Szabó Józsi fejét, aki saját és csapata második találatát megszerezve a mennyország felé röpítette csapatát és szurkolóit. A két gyomrostól kábán focizgató PSG-re Csongrádi még kettőt számolt, az 54. és a 73. percben fejelt, illetve lőtt góljaival. A hajrában esett két szépítő találat csak minimális kozmetikázást jelentett Fernandezéknek, egyebet nem.
A nemzetközi mércével maximum kis vidéki magyar csapatnak tekinthető Vidi elintézte, saját stadionjában verte el simán a francia elitgárdát.
A visszavágó(k) már a történet egy új epizódját képezik. Erről majd két hét múlva idézek fel újabb emlékképeket.
(Fotó: MTV archív)
